Na, ezért nem szabad megtartani az érettségit. Egyetlen család, egyetlen történet, amikor az érettségizőnek tünetei vannak, de nem kérnek tesztet, nehogy lecsússzon az írásbeliről. De vajon valóban ez az egyetlen eset? 

Aki nem dolgozik, ne is egyék 

A magyar karakánsághoz hozzátartozik az “aki nem dolgozik, ne is egyék” dörgedelme. Erkölcsös, tisztességes elvárás ez, vegye ki mindenki a részét a munkából, nem repülhet csak úgy sült galamb a tányérra. (És most tekintsünk el attól, hogy maguk a döntéshozók és -támogatók mennyi konkrét munkát tesznek le az asztalra zsíros fizetésükért).

De minden tézis üres dogmává válik, ha nem képes a rugalmasságra. Ne ölj – de ha kezed ügyében van a kés, miközben az életed, a gyereked élete a tét, hát ne habozz használni. Ha nem tudsz dolgozni, ha “helyzet van”, akkor illene felülvizsgálni az - egyébként, “békeidőkben” jogos- álláspontot. De nem. A magyar kormány láthatóan a járvány idején is körmeszakadtáig ragaszkodik az immár dogmává merevedett kitételhez. Az óvónők menjenek időseket segíteni. Az igazgatók járjanak be az üres épületekbe, ha kell, ha nem. Nem szórunk csak úgy pénzeket bértámogatásra, legalább rövidített munkaidő legyen. A diákok pedig érettségizzenek le, punktum. 

Tünetei vannak, de isten ments a teszttől

És akkor most elmesélek egy telefonbeszélgetést. Közeli ismerőssel cseverészünk, kérdezem, hogy feleségével, gyerekeivel hogy vannak most a karantén idején. Hát nem jól, ráadásul most a legidősebb lánya is betegen fekszik, lázas, köhög, és nem is alacsony láza van, aggódnak érte. Koronavírus-tesztet kértek-e? Isten ments! Ha pozitív lenne, bukná az érettségit, nem mehetne el rá, pedig a pótérettségi biztos jóval nehezebb lesz, most kell megcsinálnia, addig csak rendbejön. Különben is, felfázásos tünetei is vannak, biztos nem koronavírus.(Biztos?) A teszt csak mindent felborítana, a lány nem mehetne érettségizni, az egész család karanténba kerülne, ők is kiesnének a munkából, kell a pénz, nem teheti meg. 

Próbálok a lelkére beszélni, egyelőre hiába. Mondom neki, ha a lány koronavírusos, az érettségin megfertőzhet valakit, aki továbbadja majd egy idősnek, aki esetleg nem éli túl – nem élhetnek azzal a tudattal, hogy hozzájárultak egy ember halálához! Hümmög. A mások azok mások, mi meg mi vagyunk, így van ez. Érzem a hangján, hogy nem fog tesztet kérni. Nem adom fel, másnap felhívom a hallhatóan valóban elég beteg lányát. Kiderül, ő szeretne tesztet, mert aggódik, de a szülők hajthatatlanok, félnek, hogy az érettséginek így annyi. Megkörnyékezem hát az anyukát is, vele is beszélek, szívhezszólóan, hosszan, többször. Tegnap este visszahív, “nyertem”, tesztet fog kérni, a lány láza továbbra is nehezen kordában tartható.

És ha más is van így? 

Ahogy letesszük a telefont, nincs bennem megkönnyebbülés, csak kérdések. Ő talán nem megy el az érettségire, ha pozitív a teszt. Nála sikerült elérnem, hogy tesztet kérjenek a tünetekre, érettségi ide vagy oda. Mert tudtam róla, hogy tünetekkel küzd a lányuk. Mert sikerült meggyőznöm. És ha nem sikerült volna? És ha vannak még hasonló élethelyzetben diákok és szüleik, akikről nem tudok? Nem Budapestről beszélünk – egy kis település, szűk baráti kör. Mégis belefutottam egy ilyenbe. 

Senki nem cserélne velük

Az érettségit megtartani-nem-kell-félnetek-jó-lesz? Csak hogy ne kapjanak “sült-galamb-érettségit”? Hát nem tudom. A magam részéről semmiféle irigységet nem éreznék a jelenlegi végzősök iránt, ha sikerülne “megúszniuk” az érettségit. Nekem végig kellett szenvednem az írásbeliket és szóbeliket – de azt hiszem, mégsem cserélnék velük. Ne felejtsük el, hogy ezeknek a fiataloknak elveszett az utolsó napok varázsa, a szerenádozás, az egymás nyakába borulva sírás, az elmúlt évek méltó elbúcsúztatása.

Hogy cserébe esetleg nem kell érettségizni? Úgy gondolom, bármikor lemondanának erről a “kiváltság”ról, és akár háromszor is leérettségiznének, csak ne kellene így búcsút inteni a középiskolának, a társaknak, tanároknak, szerelmeknek és barátságoknak. Sőt: azt hiszem, hogy ennyi “kárpótlás” igazán kijárna nekik: a 4 év alatt megszerzett jegyeik átlagát megkapni, és biztosítani, hogy élhessenek ezzel a lehetőséggel az érettségi helyett. És még csak az sem igaz rájuk, hogy nem dolgoztak meg érte: előkészítőre jártak, a tanév eleje óta folyamatosan készülnek tanórán is a megmérettetésre. Csak a megmérettetés -egyébként is kétséges és több sebből vérző- nehézségét “úsznák meg”. Ehelyett ott kell majd ülniük, félelemmel a szívükben, csökkent biztonságérzettel, védőfelszerelésben. Vásároltál már maszkban? Ugye alig vártad, hogy kiérj az üzletből, beszállj a kocsiba, és letéphesd az arcodról? Nekik 3 órán át úgy kell megírni az életük eddigi legnagyobb koncentrációját igénylő feladatot, hogy rajtuk van a maszk. Mert érettségizni muszáj. Muszáj? 

Ment a huzavona

Nem kell a maszk. Mégis kell a maszk. Csak arra jó, hogy mi magunk ne fertőzzünk. Hatékonyan csökkenti a megfertőződés veszélyét. Csak a legprofibb maszkok segítenek. Bármilyen maszk is hatékony lehet. Mindannyian tanúi voltunk a maszköt övező, egymásnak ellentmondó megnyilvánulásoknak. Állt a maszk(a)bál. 

Ha nincs elég maszk, nem is lehet kötelező

Hogy itthon kezdetben miért is volt olyan következetes az “egészséges embernek nincs szüksége maszkra” álláspont, azt a legtöbben sejtették: nincs elég belőle. Majd - meglepő módon-  maga Orbán Viktor tette világossá, hogy ez bizony valóban így van: “Akkor tudok egy szabályt bevezetni kényszerítőerővel, ha a betartásának meg tudom teremteni a feltételeit. Ma nem tudom garantálni a magyaroknak, hogy lesz annyi maszk az országban, amit patikai forgalomban meg tudnak vásárolni. Ezért kérem őket, hogy viseljenek maszkot, de nem tudom garantálni ennek a föltételeit, és ezért elő sem írhatom kötelezettségként. Így állunk".- mondta tőle szokatlan nyíltsággal a sorstól oly hálátlan regnálási időt kapott miniszterelnök. Meglepett, hogy nem a mismásoló, hanem épp az ezt leleplező szerepkörében lépett fel, és kimondta, amit többé-ke vésbé már mindenki sejtett: bizony, barátocskáim, azért nem szorgalmazzuk a maszk viselését, mert nem tudjuk biztosítani. 

Hetek teltek el fokozottabb veszélyeztetettségben 

Azonban tette mindezt március 30-án, vagyis 26 nappal azután, hogy a járvány betört Magyarországra. Több hetes “nem kell maszkot viselni”-jellegű hivatalos tájékoztatók után. Hiszen a kérdés szinte napról napra felbukkant az operatív törzshöz intézett kérdésekben, a válasz pedig tragikusan sokáig az volt, hogy egészséges embernek erre nincs igazán szüksége. Tragikusan, mert nem elképzelhetetlen, hogy ennek a késleltetésnek akár emberélet is volt az ára. Teszem fel, Bélánk vígan sétálgat maszk nélkül, lévén semmiféle tünete. Köhint egyet a villamoson, amit jóízűen felszippant az előtte ácsingózó Jóska. Aki este barátnőjével együtt kanalazza a jégkrémet. A barátnője bemegy dolgozni másnap például egy idősek otthonába. Vagy csak takarítani egy magánlakásra, ahol történetesen az asztmás tulajdonost fertőzi meg. Számtalan lehetőség, számtalan élet veszélyben.

Óvatosságból meghökkentő számú kórházi ágyat szabadítanak fel, de mit nekik a maszkviselés 

És mindezt miért? Ez az, amit nem értek. Hiszen mibe került volna a kezdet kezdetétől igazat mondani. És most nem arról van szó, hogy mit tanácsol a WHO. Hanem hogy mit mutatnak az előttünk járó országok tapasztalatai. Ami kétségbevonhatatlan, az az, hogy a maszk nagyon is sokat segíthet. Nincs belőle, nem tudunk beszerezni? Naná - és akkor mi van? Miért nem lehet ezt felvállalni? Ez egy olyan helyzet, amelyben mindenki megértő: tudja, hogy világszerte hiánycikk volt a maszk. Hogy senkinek eszébe se jutott, mi fog ránk várni. Hogy nem lehet vádolni azért a magyar kormányt, amiért nem tározott be jó előre maszkokból vagy amiért minden erejét megfeszítve sem bír elegendőt szerezni. Nem ez a beismerés lett volna az, ami megdönti a kormányt. Mégis mibe telt volna azt mondani: Bocs, egyszerűen nincs elég maszk, nem tudunk biztosítani. Hordani viszont jó lenne. Kénytelen vagyok azt kérni, hogy varrjatok magatoknak, íme az útmutató. Csak egy darab rongy, tű és cérna kell hozzá. Ha valaki hiányt szenved ezekben, önkéntesekkel küldünk a részére. 

Mindegy, mibe kerül, csak szó ne érje a t. ház elejét

Egy rohadt szót se szólt volna senki. Vagy ha igen, hát kaptak már rosszabbért is, többektől is. Az emberek varrtak volna maguknak maszkot – és nem március 30-a után. Ha a legeslegelejétől a maszk jótékony voltát kommunikálja az operatív törzs, és ez a hivatalos útmutatás, amely eljut a legeldugottabb kis falu csücskébe is, akkor a fertőzöttek és talán az elhunytak száma is kevesebb lenne. És ne feledjük, hogy miközben ezeket a kifejezéseket írom (fertőzöttek, elhunytak), akkor azok mögött emberek vannak. Nagyszülők, anyák, apák, valakinek a fiai és lányai. Akik talán elkerülték volna a megfertőződést. Ehhez csak nyíltnak kellett volna lenni, úgy beszélni az országgal, mint felnőtt a felnőttel. És hogy nem így történt, annak csak egy oka van: megint előrébb való volt az image megőrzése, a “mindent jól csinálunk” hamis üzenete. Még emberi életek árán is. 

.